2013. január 17.

Kozág Ignác Tibor: Kinyitó beszéd


Szabó Enikő Csenge és Kothencz Attila munkái a világ talán jobb és szebb arcát mutatja  felénk azzal, hogy lehet együtt élni, dolgozni és kiállítani, miközben csak együtt élni, csak együtt dolgozni és együtt is kiállítani önmagában nagy kihívás lenne bármelyikünk számára. Kulcsokat adnak önmagukhoz, hogy beleshessünk kettőjük fátylai, kendői és elrejtő takarói alá, amibe mindenki csavarja másikát a  kapcsolatban.
E kötelék örök témái a könyvnek, filmnek vagy fotónak egyaránt. Mindannyian egyedien és annyira különféleképp látjuk a világot, ahány szem és szemszín létezik, ahányféleképp tükröződünk a világra mi magunk is. Ebből a tükörből és belső szemből felépülő világból látunk ma mi is valamit, kedves vendégek, ha belépnek velünk, a belső terembe, és megteszik velünk azokat a belső lépéseket, amivel bejuthatunk talán a függönyön túlra is. És azokba pillanatokba is –itt tudatosan nem használom titok szót,- ahova nem tekinthetünk be létezésük közben, csak akkor, amikor már elmúltak vagy kihunytak. Legtöbbször akkor, amikor elmúlásukat a kibeszéléssel adja fel az egyik fél vagy mindkettő. 
Élő és nagyon is érzékeny pillanatokat láthatunk mindjárt a QWERTmozi galériában. Nagyon szimpatikus és bátor tettet visz véghez Csenge és Attila ezzel az önvallomásal, számomra fontos pillanat erről ennyi embernek beszélni. Sőt, belegondolni abba, hogy együtt mutatkoznak be, MA, itt Budapesten, ők ketten nekünk, és célzottan megmutatnak valamit magukból, kiadják azt, amit létrehoztak együtt és egymás segítségével egymásból kiemelve. Hiszem, hogy ez a művészet célja, ez a kiemelés, ami által több maradhat ott, ahonnan a többet kiemeltük, nagyobb tér maradhat, ha megmutatjuk önmagunkat, de ezt kevesen merik megtenni is. Ezért olyan izgalmas minden ilyen kísérlet. 
Kihoztak valamit a másikból.
Megismétlem ezt gyönyörű magyar mondatot: kihoztak valamit a másikból, úgy, hogy közben önmagukat adták még jobban.  Pillanatokat és gesztusokat láthatunk ezeken a képeken, amelyeket eddig más nem, vagy amit csak elvileg a másiknak mutatunk meg, és azt is csak esténként. Ilyenkor azt  hihetjük –bár szerintem TÉVESEN-, hogy amiben ketten vagyunk, az értékesebb, s épp a többiek kizárásával lehetünk jobbak. Ezért is érezhetjük magunkat olyan sokszor magányosnak ezen a világon. A sokszor ilyen, közönyös álarcokon, maszkokon át vezet minket a két fotós finoman úgy, hogy az ő maszkjuk a miénk is lehet kissé: önmagunkra ismerhetünk ilyenkor, ha akarunk, felismerhetjük a tükröződésben azt , hogy mennyire kicsi a különbség ember és ember közt, álom és álom közt. 
Játékosan és izgalmasan feloldják térben és az Új időben azt, amit kevesen merünk feltárni a kapcsolatukról, mert a figyelmes néző rengeteget megtudhat, kiolvashat a képekből, akár egy jóslatból. 
Ezzel a feltárással önmagukért is sokat tettek, elszámoltak, beszámolnak és referálnak úgy, hogy egymással is teszik, nemcsak magukban! Jóslatuk pedig egy szebb jövő felé mutat, amin rengeteget lehet még igazítani, állítani, de a kép, az maga a csoda. 
Hisz az elmúlt öt évről, életük legjobb öt évéről mesélnek ezek a képekben, amiben mindenki csak egyszer lehet: egyszer élhető meg, egyszer lehet húszévesen öt évet együtt élni! Nagy adomány ez!
Tudjuk ezt páran mi, harmincasok vagy még-többesek, hogy legjobb öt év az  is, ha épp nem azt hisszük egyes pillanatokban róla! Azt az ajtót tehát, amit rám bíztak, hogy nyissam fel, a hagyományokhoz méltón e díszes beszéddel megnyitom.

 Elhangzott Szabó Enikő Csenge és Kothencz Attila Öt év c. fotókiállításának megnyitóján,  a QWERTmozi Galériában, 2012. december 7-én..   


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése