Bizalom utózöngék, 2.rész: Tarr Hajnalka - A nemértés mint olyan

Jó lenne, ha a nemértés egy gén lenne. A gén, amelyik szegény egyáltalán, de egyáltalán  nem ért semmit. Könnyen felismerhető volna a nagyító alatt, mert formás kis kérdőjel testecskéje messziről kirína a többi gén közül a génláncocskán, mint egy esetlen medál. “Ó nézzétek, ott a kis buta gén!” Kiáltanának fel a kutatók a laborban és már ki is csippentenék a sorból. Persze ebben a pillanatban is csak annyit tudna mondani a maga vékonyka génhangján: “nem értem..”. És itt a mese vége. Élhetnénk boldogan, mindent értve - azaz többé semmiben sem csalódva. Nemfélve, nemszorongva.

Az emberi élet múlását, az öregedést,  vagy ha jól csináljuk, akár hívatjuk szebb szóval is: fejlődéstörténetet, vagyis egyszerűen azt a helyzetet, hogy adott egy ember és hozzá van rendelve egy beláthatatlan hosszúságű idő sokféle szempontból lehet szekvenciákra bontani. Például úgy, ahogy a leginkább szokás: korokra, mint csecsemő, gyerek vagy kamasz kor ésatöbbi.. De dönthetünk amellett is, hogy a test sejtjeinek szaporodását és pusztulását követjük, vagy teszemazt megragadunk egy részletet, legyen az a hajszálak száma és színeváltozása, vagy választunk valami igazán elképesztőt, és a női mell átváltozását kísérjük figyelemmel,  ahogy a mellkason vígan megjelenve és pár évet önfeledten ugrabugrálva hogyan vetődik szomorúan alá a mélybe egészen sokszor a hasig meg nem állva. Szempontok ezrei.

Valamiért engem a nemértés foka izgat, a nemértés arcai, úgyhogy az ember időben való kényszeredett masírozását leginkább a nemértéssel kapcsolatos viszonyában osztom periodusokra.

A nemértes mindenki sajátja. Adott a külső és belső világ, és mi születésüntől fogva azon fáradozunk, hogy a lehető legjobb belső tolmácsot neveljük ki magunkban, aki töretlenül, örök éberséggel, duplakávékat döntögetve magába, szakadatlanul megpróbálja fordítani számunkra, hogy mit is jelent az adott helyzet, amiben épp találjuk magunkat. A fordítónkat egy-egy életperiódus végén végkielégítés nélkül hirtelen elbocsátjuk arra hivatkozva, hogy a kamaszkor értelmező szótára  már kevés a fiatal felnőttkorban megjelenő motívumok közötti lavírozáshoz. Mintha a belső időnk egy olyan térképet rajzolna körénk, melynek országaiból és országaiba megállás nélkül disszidálnánk.

Ha jól képzett a fordítónk, lesznek barátaink, jól funkcionálunk az életeben, sikeresek leszünk a munkánkban. Úgy fogunk kinézni, mintha értenénk.

Egészen addig, amig el nem hagy a férjünk/feleségünk, nem rúgnak ki az állásunkból, nem bukunk a tőzsdén, vagy mondjuk pusztán váratlanul felszedünk 60 kilót, és/vagy  kihullanak a messzeföldön híres, barna göndör fürtjeink és a szomszéd kamasz lányai/fiai leginkább a fárasztó cukrosbácsit/nénit látják csak bennünk, de semmi esetre sem a hajdan volt helyi szívtiprót/végzetasszonyát. És ekkor, ebben a pillanatban, fordító ide fordító oda, nincs ott senki, aki a változást, az élet váratlan kreációit úgy tudná fordítani számunkra, mint a világ legtermészetesebb, legérthetőbb és --megbízhatóbb jelenségét.

Amikor először találkoztam autizmussal élő emberekkel, megdöbbentem. Álltunk egymás előtt és valahogy az volt az érzésem, hogy az egyetlen dolog, ami számít ebben a pillanatban az az, hogy érthető legyek, megbíztható, egyszerű és világos. Úgy éreztem, itt van ez a néhány ember és az egyetlen módja annak, hogy kapcsolatba léphessek velük az az, hogy lemondok a saját, végtelenül komplikált agyamról, a verbálakrobatikáról, mely adottságaim amúgy legalább annyira segítenek az útvonalak kisilabizálásában, mint azok összekuszálásában. Hogy olyan egyszerű és konkrét leszek mint egy kavics. És én boldog voltam, hogy végre lehetek olyan egyszerű és konkrét, mint egy kavics. Akkor kezdődött el egyfajta kavicsszövetség, ahogy ültünk egymás mellett kavicsokként a nemértés medrében és legalább egy dologban biztosak lehettünk: semmit sem értünk, de ---- és itt nem tudom, de ez a “de” azóta is nagyon fontos.

A bölcsödében egy alkalommal becsempésztem a délutáni alváshoz az ágyba egy kis kavicsot. Kerek volt és kicsi, megbízható, csöndes. Tökéletes szövettségesnek tűnt a bölcsödei zabolázott értelmetlenségben. De a sasszemű és természetű óvónő kifigyelte, hogy én valamit feltünő akkurátussággal őrzök és lézer tekintetével az ágyam körül kezdett sertepertélni,  mireföl én a kavicsot annak biztosabb helyet nem találván a számba rejtettem el. Kerek volt, kicsi, megbízható és csöndes. Annyira izgultam, hogy lenyeltem. Az első pillanatban rettentő riadalommal járt a felismerés, tudtam hogy kavicsot lenyelni, na aztán azt nem szabad. De nem sokkal utána, és azóta is, valahogy megnyugtató  érzéssé vált, hogy velem van már vagy harminc éve, belül valahol a sötétben, kereken, kicsin , megbizhatóan és csöndesen.

Amikor először találkoztam autizmussal élő emberekkel, úgy éreztem magam mintha egy furcsa elittel lenne dolgom, akik addig gondolkodtak az emberi élet komplikáltságán, amig eljutottak arra a pontra, ahol lehuzták a rolót és megtagadták a jelentés kisilabizálással járó három műszakos robotolást. Az autizmust egyfajta abszurd kiálltványnak tűnt, egy úgynevezett “spektrum zavar” formájában megnyilvánuló lázadásnak: “Márpedig a világ legyen egyszerű és világos. Mindenki mondjon igazat és viselkedjen rendkivül érthető módon. A fogalmak váljanak kézzelfoghatóvá, a tárgyak soha ne mozduljanak el a megismerésük helyszínéről.”

Úgy tűnt nem hajlandók tárgyalalni a jelenségek sokértelműségével, a változás hozadékaival, a váratlan fordulatokkal. Azaz az élet legelemibb, legtöbb türelmet igénylő, és egyben a legnagyobb megpróbáltatásokat előidéző jellegzetességeivel. Leginkább egyfajta elementáris dacnak tűnt, olyannak, amilyet bár nem engedhetek meg magamnak, mégis fáradhatatlanul munkál bennem minden pillanatban, amikor úgy érzem, hogy nem tudom felvenni a szálat és nem is akarom, amikor a szószkander és referenciapóker nem válik beszélgetéssé, amikor az udvariasság jobban elbizonytalanít, mint egy pofon, mert nem értem, hogy miért marasztalsz, amikor jó láthatóan már egy órája arra vársz, hogy menjek, amikor nem tudok különbséget tenni a “csak úgy mondtam” és a “mondtam” között, amikor  nem hívsz vissza, bár azt mondtad, hogy visszahívsz. Amikor mosolyogsz, bár utálsz és amikor hülyén viselkedsz, pedig szeretsz. Amikor tegnap még szerettél, ma viszont már nem is köszönsz.

P. Zulejkával két éve ismerkedtem meg. 16 éves volt akkor, elképzehetetlenül hatalmas mély barna szemekkel. Tudta, hogy jön valaki hozzá, csak hozzá, és ez az érzés túl csodálatos és kínzó volt ahhoz, hogy ne rejtőzzön el előlem az ágyon egy pihepuha barna takaró alá. Zulejka a világot pihepuha és nem pihepuha szigetekre osztotta,  barátai között a puhaság mezében körülveszi őt Richter és Szokolov, Rosztropovics és Magdalena Kozena, zongorák, csellók, és hegedűk. Ezenfelül minden szakáll, ami puha, például apukája állán fellelhető őszes pamacs, Kuti kutya bundája, az anyukája nagy barna szeme és meleg hangja, az én mély beszédhangom, a száraz meleg tenyér érintése és a puha takarók és ruhák garmada. Nameg a pasztel kréták színei.

Egy teljes napot vártam, hogy kibújjon a puhaság alól és megvívjon az én ismeretlenségem karcosságával. “Menj el. Menj innen.” Jesszusom, hányszor mondtam ezt olyanoknak, akiktől azért féltem, mert túlságosan is akartam, hogy maradjanak.

Ültünk egymás mellett a szobájában “kettecskén”. Előttünk papír, pasztellek és ceruzák. A székünk egy-egy sarka összeért és Zuzika ujjai szorongva méricskélték hány székmolekula tanúskodik visszavonhatatlanul újdonsűlt közelségemről.

“Vigyázol rám.”

“Vigyázok rád.”

“Itt ülsz velem.”

“Itt ülök veled.”

 “Nem lesz semmi baj.”

“Nem lesz semmi baj.”

“Kettecskén.”

“Kettecskén.”

“Csak te meg én.”

“Csak te meg én.”

“Nem mész el.”

“Nem megyek el.”

“Fogod a kezem.”

“Fogom a kezed.”

“Szorítod a kezem.”

“Szorítom a kezed.”

“Nem hagysz el.”

“Nem hagylak el.”

“Itt ülsz velem.”

“Itt ülök veled.”

“Vigyázol rám.”

“Vigyázok rád.”

“Nem lesz semmi baj….”

És igy tovább. Két órán át töretlenül. Nézett azokkal a esőfelhőnyi szemekkel olyan komolyan, mintha az életéről lenne szó. És asszem neki ott tényleg az életéről volt szó. A biztonságáról, a garanciák garanciájának márványbavéséséről.

Azon gondolkoztam miközbe fogtam azokat a félős puha hideg kezeket, hogy egyszer az ember még csak csak eltudja mondani ezt a garancia mondókát úgy, hogy közben ne érezze magát egy notórius hazudozónak. De két órán keresztül..két órán keresztül nem megy. Nem megy úgy, hogy közben rezzenéstelenül komoly arccal mélyen belesüllyedve a szemedbe néz rád valaki, akinek keze annak függvényében melegszik fel a tiedben, hogy mennyire meggyőzően tudsz garanciát esküdni valamire, amire nem lehet. Jobb híjján tehát kikapcsoltam a realitásérzékelőmet, hogy ne sípoljon tovább és az utolsó egy órában teljes meggyőződéssel csak mondtam meg mondtam a nagy garancia himnuszt bele azokba a szemekbe, amíg meg nem teltek bizalommal. 

Amikor vége lett a vallatásnak, azon gondolkoztam, hogy az életem folyamán barátok és kapcsolatok dzsungelében balettozva a sok piruett és ügyes- okos- lebegtetős sms-sakk szorongató, ámde rendkívül frappáns játszmái helyett mennyire szerettem volna ugyanezeket a kérdéseket feltenni, ugyanezeket a válaszokat kapni, mennyire erről szól minden kérdés, még “a hányóra van” is, mennyi magányos otthon-piszmogással, esszenciális izoláció érzéssel jár az, hogy ezekre nem kaphatok megnyugtató választ. Hogy nincs megnyugtató válasz.

Az autizmus a markáns nem értés állapota. Egészen pontosan a “nem értem, hogy nem értem” állapot. Az ember,  aki fordító nélkül született. És aki a külvilág kaleidoszkópszerű változásfolyamából kihátrálva a tárgyak, felületek, hajlatok, zörejecskék társaságát választja. Amikor megtaláltam őket magamnak, megkönnyebbültem. Ültem velük a “nem értjük” klub otthonosságában és pihegtem. Fárasztó kompetensnek tűnni éjtnappalá téve.

“A valóság egy autista számára események, emberek, helyek, hangok és látványok zavarbaejtô, egymással kölcsönhatásban álló egyvelegét jelenti. Látszólag semminek sincsenek világos körvonalai,rendje vagy jelentése. Életem nagy részét a dolgok hátterében rejlô mintázat megfejtésével töltöttem. A megrögzött szokások, az idôpontok, a konkrét útvonalak és a rituálék segítenek rendszert teremteni az élet elviselhetetlen zûrzavarában.” (Therese Jolliffe)

“Életem nagy részét a dolgok hátterében rejlő mintázat megfejtésével töltöttem.”

Ismerős. A vágyott pin kódok. A mosoly mögött mindefélét gondoló ember. A szándékok bejóslásának kétes kimenetelű kísérletei.  Az események hieroglifái. A kis kérdőjel testecskéjű nemértés gén. Egy esetlen medál a nyakamban.

Elhangzott a QWERT Egyesület Bizalom tematikus estjén, 2013. január 29-én, a Nyitott Műhelyben.Tarr Hajnalka írása  az Alibi hat hónapra 9., Gyermekkor c. kötetében jelent meg.